Mindent tökéletesen elterveztem, hogyan is fog történni. Valahogy a sulikezdés napján amúgy is mindig ez a szokás. Gondosan kikészíteni a ruhát, elképzelni, mit mondunk a régen látott sulitársaknak, és a többi. Ezt szoktam tenni én is általában, bár ez a mai gondos felkészülés teljesen másra vonatkozott. Egészen pontosan ugyanis, azt terveztem el a fejemben, hogy fogom elérni, hogy a Francia végül mégis mellém üljön. Szépen, ügyesen, kivasaltam a hajam, mert már megjegyezte néhányszor, milyen jól áll. Felvettem egy jó meleg, ugyanakkor mélyen dekoltált felsőt, mert ugyan, melyik fiú nézné az ember arcát, ha melleit is nézheti? És nekem erre a férfiúi fogyatékosságra most nagy szükségem lett volna, hiszen egy csodás pattanás kezd kifejlődni az államon.
Azt is elképzeltem, ahogy belejtek a 11-es gyakorlóba, ahol az angolórák vannak, minden tekintet felém fordul, valamiféle véletlen folytán még a szellő is meglebbenti a hajam, a Francia pedig csak ámul, csodálatos szépségem láttán, és rögtön leül mellém a padba, sőt, még egy kávéra is meghív óra után a Spartacusba. Vagy az egyetemi étkedzénél azért egy fokkal menőbb helyre.
Ehhez képest, reggel óriási késében voltam, vagyis úgy kellett rohannom a suliba, nehogy lekéssem az angolom. A belépőm nem királynőire, hanem inkább szánalmasra sikeredett, hiszen megbotlottam a küszöbben, ahogy a futástól kipirosodott arccal, levegőért kapkodva beestem a terembe. A Francia még nem érkezett meg, ezt akkor még jó pontnak vettem, ugyanis az óra kezdete előtt valahogy sikerült emberi külsőt formálnom magamnak. Arclegyezgetéssel, hajigazítással, ilyesmikkel. Leültem az előző félévi megszokott kis helyünkre, hátha eszébe jut az a sok-sok jó emlék, amit együtt átéltünk, a közös puskázások, a filmkritizálások, ilyesmik, és mellém fog ülni, és még örök szerelmet is vall nekem.
Szép lassan beérkezett mindenki a terembe, csupa olyan ember, akit nem csípek, hiszen a két legjobb, és talán egyetlen igazi barátnőm a suliból úgy döntött, nem jelenik meg az órán. Az egyiknek pasi-gondjai voltak, a másik meg csak simán lusta volt. Miközben szépen lassan kialakult az ülésrend, mindenki nekiállt párosával beszélgetni és nevetgélni, én csak ültem ott magamban és vártam a csodára.
Ami persze nem jött el. A Francia, az óra kezdete után nagyjából öt perccel esett be, padtársával (aki ugyan nem egy ribanc, mint tippeltem, hanem egy mezei fiú, bár azért ribanc is van a környéken, nem kell örülni), és még csak egy pillantást sem vetett rám. Azt hittem, talán csak azért, mert mégiscsak elkezdődött az óra, és nem akart odaköszöngetni nekem a tanárnő óra alatt. Ezzel nyugtattam magam, miközben legbelül igencsak kezdtem kétségbe esni, hiszen én voltam az egyetlen, aki egyedül üldögélt, és ahelyett, hogy nevetett volna a tanárnő bénázásain, vagy csak simán kibeszélte volna, mi történt vele a majdnem kéthónapos szünetben, komolyan figyelt, és jegyzetelt szorgalmasan, és egyébként is, a legnagyobb lúzernek tűnt a világon.
Óra végén azt hittem, talán, esetleg majd köszön nekem, vagy ilyesmi, esetleg még azt is megkérdezi, hogy vagyok, de nem, ugyanúgy keresztül nézett rajtam, mint mikor megérkezett. És nem csak ő... a 16 emberből senki nem volt képes egy kedves sziát, vagy jé, de jó, tök régen láttalak-ot odadobni nekem.

Ha eddig nem lett volna világos, ezért szeretek annyira írni, és a saját, űrlényekkel, megoldatlan bűnügyekkel, és további hülyeségekkel teli világomba merülni. Mert sokkal, de sokkal jobb, mint a valóság.

Néhány napig nem néztem fel az oldalra… mert hát szégyelltem magam, amiért nem írok nektek semmit, meg tök őszintén, nem is volt kedvem semmihez, és tessék. Teljesen véletlenül kukkantok most fel, mert valamit meg akartam nézni az MSB egyik részében, mert elfelejtettem, mit írtam már és miért…

És úristen.

Megtörtént, amire lassan két és fél éve várok. Főoldalon van a Dream Big. Illetve, hogy Bebefalva, ahogy a Gportalosok hívják. Nekem ez a név is okés, teljesen, nem mondom, hogy gondom van vele, vagy ilyesmi.

Szóval hú. Jesszus. Most már tényleg muszáj leszek írni valamit, meg hozni azt a sok mindent, amit beígértem. Nem baj, ez a minimum.

A cserés dolgokra mindenkinek válaszolni fogok, ígérem, és minden ilyesmi.

Az utókornak pedig íme egy kép:

Tudtam én, hogy Barney egy isten!

Miért van az, hogy mikor egy valami nem jön össze, hirtelen utána semmi más sem jön össze? Nem lenne sokkal igazságosabb, ha mondjuk történik egy rossz dolog, de utána valami jó is, és esetleg utána a másik rossz? Nem, a rossz dolgoknak óriási nagy adagokban kell jönniük, mert valaki tényleg rettenetesen nagyon nem akarja, hogy az én életemben BÁRMI is jól süljön el! Suli, család, és esetleg, zárójelben még számítsuk ide a pasikat is, bár ez most a legkevesebb gondom. És az még rosszabb, hogy keddig itt ragadtam Pesten, teljesen egyedül a lakásban, vagyis tudok kattogni, illetve csak kattogni tudok, mivel a mocskos Pannon már megint kicseszett velem (ha valaki ezt olvasná esetleg onnan a központból: a 72 órám már régen lejárt, szemetek, kérem vissza a gyors netem!!!!).
Hogy ki vagyok-e akadva? Csak egy csöppet vagyok kiakadva, ha ez esetleg nem látszódott volna az íráson! Nem szoktam túl sokszor csúnyán írni, igaz? Tudom, mert ha csúnyán beszélek is, sokszor, igyekszem azért az írásan tartózkodni ettől. Kevés dolog akaszt ki annál jobban, mint mikor azt látom, hogy egy blogbejegyzés, vagy sztori is akár, tele van felesleges anyázásokkal, meg bazdmegekkel. Amikor, persze, szükséges, mint például most, akkor persze... elviselhető. Ugyanis most nekem kibaszottul elegem van mindenből.

Esetleg, ha van valakinek valami problémája, akármilyen problémája... kisebb, nagyob, közepes... bármi, hajrá, használjuk egy kicsit a kommentező részleget dühöngőnek! Csupa nagybetűvel, csak káromkodásból álló mondatokkal akár, írd meg, hogy neked mi bántja éppen a lelked, és szerintem jót fog tenni. Nekem is jót tett, hogy most kicsit kiírtam magamból ezt.

Pénteken vége lesz. 43 napnyi szenvedés után vége lesz a vizsgaidőszaknak. Eddig két bukással "büszkélkedhetek", remélem, ez így a maradék két napban nem is lesz több. Ezek közül igazából a második az, ami jobban megviselt, mert nem egyszerűen megbuktattak, meg is aláztak. Sokszor történt már velem ilyesmi életemben, de ez... kétségkívül a legdurvábbak a közé tartozott. Nem baj, utál engem, de megnyugodhat, mert én is utálom a mocskos, érzelemmentes, buzi fejét. (Megjegyzés: nem azért utálom, mert meleg. Utálom, mert egy köcsög, akiben semmi emberség sincs, és mellékesen meleg.) De nem baj, gondoljunk vidám dolgokra.
Például arra hogy:
a) Mégis sikerült felvennem a hétfői angolt, ami azt jelenti, hogy a következő félévben ugyanúgy együtt leszünk (mármint csoporttársilag, és talán padtársilag is együtt) a Franciával. Hihetetlen mázlim volt ezzel kapcsolatban. Valami kis izé a fejemben azt súgta, fel kell néznem Neptunra, hátha valaki leadta a hétfői angolt, és ugyan nem adta le senki, de ki lett bővítve a csoport plusz egy hellyel, amire le is csaptam. Hogy volt az a dolog Sorssal?
b) Holnap együtt vizsgázok a Franciával. Ott lesz ugyan egy nagy halom sokkal csinosabb, sokkal jobb havernője, mint én, de több, mint 43 nap után láthatom, és ez olyan jó! Jobban izgulok most azon, hogy fogok kinézni, mint azon, hányas lesz a vizsgám.
c) Süt a nap. És ugyan baromi hideg van kint, de ezt innen a lakásból nem érzem.
d) Hamarosan itt lesz a tavasz is. Felmelegszik az idő, és minden olyan vidám lesz.
e) Mivel vége lesz a vizsgaidőszaknak nekiállhatok írni megint. Ismét kitaláltam egy új sztorit, remélem ezt már ténylegesen meg is írom, nem úgy mint az előző jónéhány ötletem, amelyikeknél valahogy csak az 5. fejezetig jutottam el. Mindegyiknél. Úgy tűnik ez az ötödik fejezet az örökös kritikus pont.
f) Annyi filmet és sorozatot nézek bűntudat nélkül, amennyit csak akarok. Bepótolom a Gossip Girl elmaradásaim, talán nekikezdek a Glee-nek, és folyamatosan nézni fogom a HIMYM, SupNat, Vampire Diaries, Chuck és Skins részeket. A filmekről meg... fú, annyi mindent szeretnék megnézni. Először is végre az Avatart. A 2012-t, a Hercegnő és a békát, és még sok-sok olyan dolgot, ami most nem jut eszembe, de régóta porosodnak már a számítógép képzeletbeli polcain.
g) Ennyi sok tanulással töltött nap után végre elmehetek majd bulizni. Nem mintha olyan nagy buliőrült lennék, de jó lenne kiadni magamból az összes feszültséget egy kiadós ivászattal és táncizással.
h) Elmozdulok a személyes oldalak irányába Dream Big-en. Vagyis jön mindenféle olyan szokásos dolog a Bebe-menübe, mint hogy mi a kedvenc kajám, piám, alsónemű-márkám, és a többi. Plusz, szeretnék hozni nektek majd két zenei válogatást is. Az egyik egy "Egyszemélyes parti a szobámban"-válogatás lesz, értelemszerűen tele olyan számmal, amik tökéletesek az egyszemélyes bulájokhoz, a másik pedig egy "Best of Bebe"-album. Természetesen nem olyan dalokkal, amiket én éneklek, hanem kedvenceim lesznek rajta. Kisebb koromban rengeteg ilyen kazettát meg cédét csináltam, ideje feleleveníteni ezt a szokásom.

Nos. Több jó dolog jelenleg nem jut eszembe. De egész hosszú kis lista lett. Két nap, és a világ az enyéééém!

 

Ha esetleg vannak közöttetek olyanok, akik ma írták a felvételijüket, szeretnék néhány beszámolót hallani! Illetve, olvasni. Mennyire izgultatok, mi ment jobban: matek vagy magyar? Szóval mindenféle ilyesmit. Esetleg, ha valaki nem most felvételizett, de emlékszik még rá, olyan beszámoló is jöhet.

Én emlékszek az enyémre. A Kodolányin írtam, mert akkor anno még azt terveztem, hogy oda megyek, hiszen az osztályom nagy része is odament, és nyilván az lett volna a legfontosabb, hogy ismerjek néhány embert az új sulimban. Akkoriban kiakadtam, de már hálás vagyok anyuéknak, amiért nem engedték ezt. Na mindegy.

Sütött a nap, baromi hideg volt, és én picit meg voltam fázva, és ha jól emlékszem, nem volt zsepim. Vagy másnak nem volt zsepije, és nekem volt. Ez már nem tiszta. Azt tudom, hogy valami zsebkendő szerepelt a történetben. Rettenetesen féltem, mielőtt kiosztották a lapokat, sőt, még azután is, hogy kézhez kaptuk őket. Hirtelen elfelejtettem mindent. Jó, magyarból talán nem, de a mateknál biztosan. Főleg, mikor láttam, milyen szorgalmasan körmölnek körülöttem, nekem meg egyetlen téglalap árválkodott a papíromon, és azt is csak segítségnek rajzoltam fel magamnak, pontot nem lehetett érte kapni. Remegő kézzel próbáltam mindenféle számokat beírni, és abban reménykedtem, hogy nem lesz túlságosan rossz. Hát… izé.

Összesen végül 66 pontom lett. Asszem 25 pontos matek, és 41 pontos magyar felosztásban. Nem a legfényesebb, de én leginkább azért voltam büszke magamra, mert megcsináltam, túlestem ezen is.

Érdekes, most a vizsgaidőszakom közepette rettenetesen irigylem azokat, akik most izgulnak emiatt ezen a nem annyira szép, napsütéses napon. Szeretnék megint 14 éves lenni.

Na jó, mindegy, ami elmúlt, elmúlt… reménykedek, hogy nem húznak meg Jogi terminológia és jogi alapfogalmakból (igen, ez egy tárgy).

Hogy kicsit vidámabb legyen a hangulat… régen volt már dögöspasis poszt, ugye?

Mostanában nagyon rákattantam a Chuck-ra, részben ezért is:

Ugye nem én vagyok az egyetlen, akinek kedve lenne csak úgy megszorongatni egy picikét?